Nagyon érdekes, hogy egy olyan országban, ahol rendkívül gyakori a családon belüli erőszak, még mindig ilyen „Minden szülő szereti a gyermekét”– féle mondatok képesek elhagyni emberek száját. Mert hát aki agyonverte, halálra éheztette a saját gyermekét, az bizonyára nagyon szerette őt -logikus, nemde? Nyilván. És mindez csak a jéghegy csúcsa. Merthogy verni nem csak tettleg lehet. Lehet szavakkal, lehet csenddel, lehet hitelteleníteni, gázlángozni, nárcisztikus bántalmazni, érzelmileg terrorizálni, a sor vég nélkül folytatható.
De ne hibáztassuk a szülőket. Csak jót akartak. Megtették, ami tőlük tellett. Nem tehetnek róla. Transzgenerációs trauma. Bocsássunk meg. Meg kell bocsátanunk.
Meg kell bocsátanunk?
Ha tudunk. Ha akarunk. Ha módunkban áll. Ha megbocsátható. De semmit sem kell. Akkor sem ha a sarki Jucus néni szerint hálátlan dögök vagyunk emiatt. Akkor sem, ha a társadalom szerint minden szülő szereti a gyerekét. És akkor sem, ha anyánk/apánk/nagyanyánk/stb. szerint hálásnak kell lennünk az életünkért.
Mert az van, hogy nem kértük az életünket, nem mi akartunk világra jönni és elvileg senki nem szerződött arra, hogy bántalmazásban nőjön fel – akkor sem, ha állítólag mi választjuk a szüleinket (a következő életemben pofán verem magam, ha még egyszer ilyen életfeladatot leszek képes húzni a sorslottón).
Engem nem vertek. Rajtam nem voltak kék-zöld foltok.
Nem abuzáltak szexuálisan, nem dobtak ki otthonról. Velem látszólag semmi különös nem történt. Mégis óvodás korom óta rágom a körmöm. Mégis gyomorgörccsel jártam iskolába. Mégis selejtnek érzem magam. Hibás árunak, kevésbé értékesnek, kevésbé szerethetőnek.
Pedig nem vertek. Nem voltak rajtam kék-zöld foltok.
Talán túl sokszor hallottam, hogy baromságokat gondolok, hogy túl érzékeny vagyok, hogy már megint miattam ideges valaki, miattam veszekednek, egyébként is, miért nem vagyok olyan, amilyennek lennem kellene, nekem mindig valami bajom van, én nem értem a viccet, én megszégyenítem mindenki előtt, én nem tudok viselkedni, velem nem lehet sehová sem elmenni.
Talán túl sokszor büntetett csenddel. Talán túl sokszor nézett semmibe. Talán én vettem túlságosan a szívemre. De hát az óvodában még nem tudja az ember, hogy minden anya/apa szereti a gyerekét, csak van, akinél olyan mélyen van ez az érzés, hogy kifelé egészen más látszik.
Életre szóló sebeket szereztem.
Pedig nem vertek. Nem voltak rajtam kék-zöld foltok.
A féleértések elkerülése végett szögezzük le, hogy nincsenek tökéletes szülők. Ez tény. Ezért mikor valaki bántalmazásról beszél, nem is azokra gondol, akiknél néha-néha elszakad a cérna vagy olyasmik szaladnak ki a szájukon, amiknek nem kellene. Nem róluk van szó. Nem ők traumatizálnak. Ha van belátás, odafordulás, jóvátétel, akkor a gyerek jó eséllyel hamar túllép a dolgon.
De ha a bocsánatkérés pusztán azért hangzik el (ha elhangzik egyáltalán), hogy ne duzzogjon tovább, fejezze már be a sírást, elvonulást, majd mintegy, mi sem történt alapon megy minden tovább és alkalomadtán még 10-szer megtörténik ugyanaz, akkor az már bántalmazás és jó eséllyel traumatizál.
A szeretet nem bánt. Ha fáj nekem az, ahogy a másik „szeret” engem, akkor engem nem szeretnek. Csak mondják. De nem tudják, az mit jelent.
De ezt egy gyerek még nem tudja így összerakni magában. Ő azt fogja gondolni, hogy vele van a baj, benne van a hiba. És ez olyan mély sebesülés a számára, amit óriási munka lesz majd felnőttként begyógyítani. Ha egyáltalán be lehet.
Mert nincs annál nagyobb fájdalom, mint amikor azok ártanak nekünk, akiknek feltétel nélkül szeretniük kellett volna minket.