Elvárások szorításában
Alapvető emberi igényünk a valahová-tartozás érzése, az, hogy szeressenek, elfogadjanak bennünket. De az már egyáltalán nem mindegy, hogyan igyekszünk mindezt elérni. Bár sokunktól követeli meg a környezete azt, hogy következetesen szerepeket játszunk, de, ha jót akarunk önmagunknak, akkor a saját testi-lelki egészségünket szem előtt tartva, mihamarabb fel kell tennünk magunknak a nagy kérdést:
– Ki vagyok én? – az elvárások és a megfelelési kényszerem nélkül.
Mind többen szenvedünk attól, hogy boldog-boldogtalannak kívánunk megfelelni. Különféle szerepekben igyekszünk a tökéletest nyújtani. Azzal foglalkozunk, mások szerint milyennek kellene lennünk, miközben elfelejtjük, kik is akartunk lenni valójában. Lemondunk önmagunkról, csak azért, hogy elfogadjanak – befogadjanak bennünket.
Holott, könnyedén meglehet, hogy célt tévesztettünk és a jó irány inkább arra felé lenne, ahol kevesebben szeretnek ugyan, de ők a valódi arcunkért, személyiségünkért, nem pedig a felvett, modorosan játszott szerepeinkért vannak oda.
Ma, amikor szinte mindenki a „hatáskeltéssel” és a megfeleléssel van elfoglalva, különleges és felüdítő élmény találkozni valakivel, aki mer erőlködés nélkül önmaga lenni.
– írja Dr. Almási Kitti: Ki vagy te? c. könyvében, mely hatalmas segítség lehet mindazok számára, akik készek szembenézni önmagukkal és az őket irányító különféle mechanizmusokkal melyeket, mint oly sok mást is, otthonról hoztunk, gyerekkorunkban ivódtak belénk, váltak a személyiségünk részévé.
A doktornő ezúttal sem ígér könnyű diadalmenetet azoknak, akik vállalkoznak a hosszú utazásra, hiszen, bár sokan előszeretettel félreértelmezik manapság, de az önismeretnek nem csak a pozitív tulajdonságaink feltérképezése, hanem (vagy sokkal inkább), az elakadásaink, gyengeségeink, félelmeink felfedezése és a velük való megküzdés is a célja.
Első lépésként muszáj feltennünk magunknak bizonyos kérdéseket, például azt, hogy Hogyan lettünk azok, akik ma vagyunk? Milyen hatások formáltak ilyenné? Miket tettünk azért, hogy elfogadjanak? – hiszen gyermekkorunkban a túlélési stratégiánk mindannyiunknak az volt, hogy igyekeztünk megfelelni a minket körülvevő tekintélyszemélyeknek, elsősorban a szüleinknek természetesen.
De azok a dolgok, amik egykor minket szolgáltak, ma már erősen gátló tényezők lehetnek a boldogulásunk útjában állva. És bár le lehet élni úgy egy életet, hogy másnak mutatjuk magunkat, mint akik valójában vagyunk, talán, bár sokkal körülményesebb és egész embert kívánó feladat, de mégiscsak érdemesebb vállalni a valódi önmagunkat.
Tudatos és tudattalan elvárások egész garmadáját te(he)ttük magunkévá gyermekkorunkban (szülői gátló parancsok, szülői parancsok, szülői engedélyek) amiket, ha nem sikerült kidolgoznunk magunkból, akkor még ma is nehezíthetik a dolgunkat. Ha ugyanis, például valaki megkapta otthon a legszörnyűbb parancsot, vagyis azt, hogy „Ne létezz!”, akkor az az ember még felnőttkorában is azzal kénytelen együtt létezni, hogy azok sem örültek neki, akiknek a legjobban kellett volna és így nem sok esélye lehet arra, hogy becsülni tudja önmagát.
De például, aki otthon a „Ne légy fontos!” parancsot kapta, az azt tanulta meg, hogy a saját igényei nem számítanak és nincs joga kifejezni önmagát. Ezek az emberek felnőttként is maguk elé fognak helyezni mindenkit és olyasmiket is eltűrnek, amik szenvedést okoznak nekik. Ha nem sikerül feloldani ezeket a parancsokat, akkor egész életeket is tévútra vihetnek.
Szerencsére engedélyeket is kaptunk szüleinktől, amik szimbolikusan rábólintottak egy-egy tulajdonságunkra, személyiségjegyünkre. Vagyis minden, ami nélkül megy nekünk, hogy különösebb erőfeszítést kellene tennünk érte, arra engedélyt kaptunk otthon. De azok a dolgok, amik szülői tiltás alatt állnak, azok sem véglegesek, mert tudatos munkával felülírhatók, magunk által is engedélyezhetők (a könyv részletesen taglalja ezeket).
A cél az, hogy sorsunkat ne tudattalan belső kényszerek alakítsák, hanem mi magunk, amennyire lehetséges.
Ha saját magunkat szeretnénk eladni, nem túl jó ötlet, ha valaki másnak próbálunk látszani
A könyv egy igen nagy fejezete foglalkozik a társkeresés, a „nagy ő”, a szexualitás témakörével, az elvárások befolyásoló hatásának bemutatásával, ami hasznos lehet mindazok számára, akik nem félnek szembenézni önmagukkal és fel merik tenni a megfelelő kérdéseket. Például azt, hogy Érdemes- e küzdenünk valakiért, akinek nem felelünk meg?
Hiszen az természetes, hogy az első találkozások alkalmával mindenki a legjobb oldalát próbálja megcsillogtatni, de ha merőben mást mutattunk az elején, akkor nem lesz-e nagy csalódás a másiknak, ha később nem azt kapja, amire befizetett? – De igen, az lesz. Valódi csalódás és jogos számonkérés – Ki vagy te és hol van az, aki az elején voltál? Érdemes tehát a valódi arcunkat előtérbe helyezni, amellett természetesen, hogy igyekszünk a legjobb formánkat hozni.
A másik sarkalatos pont párválasztás esetén, hogy mennyiben különbözünk egymástól, mennyire tér el a két személyiség és a legfontosabb, hogy miben. Hiszen, bár nem a klónunkat keressük, de valójában szükség van arra, hogy alapvető dolgokban, úgymint értékrend, világnézet, stb. passzoljunk egymáshoz, máskülönben zátonyra futunk, vagy ami még rosszabb, egyikünk feladni kényszerül majd a saját személyiségét.
Akinek a múltunkkal, a származásunkkal, a hátterünkkel együtt nem kellünk – annak nem kellünk.
A könyv további fejezetében segítséget kaphatnak a már együtt lévő párok is, olyan fontos kérdésekben, mint a szexualitás, az önállóságunk megtartása a kapcsolaton belül vagy az elhidegülés megelőzése. De szó esik napjaink égető problémáiról, pl. a pornófogyasztásról is.
Az őszinteség nem egyenlő a másik arcába köpött igazsággal
Ma, amikor a fél világ a közösségi oldalon éli az életét nem könnyű dolog a hibáinkkal együtt felvállalni önmagunkat. Az emberek igen nagy száma, inkább feladja a saját személyiségét, minthogy lemondjon a lájkokról – olvashatjuk a könyv egy másik nagy fejezetében, mely a „Rejtett életünk” címet viseli.
Olyan érdekes statisztikai adatokkal is találkozhatunk itt többek között, hogy milyen keresőszavakra gugliznak rá a legtöbben vagy, hogy hányan szeretnének úgy kinézni, mint a saját filterezett képeiken. A szakemberek szerint, ha meg akarjuk tudni, hogy valaki kicsoda is valójában, akkor a Facebook profiljából vonjuk ki a Google kereséseit és meg is lesz az összkép.
Ha ki merhetnénk mondani, amit gondolunk, ki merhetnénk mutatni, amit érzünk, meg merhetnénk lépni, amit lelkünk mélyén szeretnénk, egészen más világot élnénk.
Jó oké, de akkor mi a megoldás? Hogyan szabaduljunk a ketrecből?
– kérdezhetik már sokan így a végére, mondhatnám, hogy jogosan, hiszen egy 312 oldalas könyvről írtam itt potom kb. ezer karakteres ajánlót, oszt’ a megoldást sehol sem kínálgatom. De az a nagy helyzet, hogy az önismeret útján nincsenek instant megoldások, sem csodapirulák. A munkát nem lehet megúszni.
Pláne úgy nem, hogy még egy könyvet is a végéről akarunk elkezdeni. Aki szeretné megtudni, hogy mi a megoldás a gondjaira, vagy van-e egyáltalán, az szerezze be gyorsan Almási Kitti – Ki vagy te? c. könyvét és igyekezzen kiolvasni belőle a saját válaszait. (Na jó, elöljáróban annyit elárulok, hogy képtelenség lesz letenni, mert tele van hasznosabbnál-hasznosabb információkkal és mindvégig abban a könnyed, érthető stílusban vezet végig nehéz témákon, ahogy arra csak egy igazi szakember képes.)
Dr. Almási Kitti könyve megvásárolható a Nyitott Akadémiánl (is): nyitottakademia.hu
További tartalmakért keresd a Lélekhatár blogot Facebookon és Instán is.
