A címben szereplő mondat a német filozófus, Max Scheler szavait idézi, mellyel kiválóan össze tudjuk foglalni azokat a lélekromboló érzéseket, amiket az irigység képes kiváltani az emberekből. De még mielőtt önelégülten bólogatni kezdenénk, hogy belőlünk aztán semmi ilyesféle kórság nem jöhet elő, jó ha tudjuk, hogy ez a gonosz kis „lény” kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkat megkísért élete során néhányszor.
Ám, ha képessé válunk arra, hogy szolgálatunkba állítsuk őt holmi önmérgezés helyett, akár hajtóerőt is kovácsolhatunk belőle. S utóbbira olyan nagy szükség lenne idehaza, mint egy falat kenyérre.
Az irigység evolúciósan kódolt érzelem: úgy vagyunk megalkotva, hogy amiben csak tudunk, előnyre törekedjünk, mert mindennemű előny növeli a túlélés és a szaporodás esélyeit – írja az Irigység, kibeszélés, rosszindulat c. könyvének bevezetőjében Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus, aki szerint számos elakadásunk, szenvedésünk az irigység alapélményére vezethető vissza.
Ám, mint olyanról nem igazán szabad beszélni, hiszen többek között ez is olyasvalami, amit illik inkább szégyellni és róla jó mélyen hallgatni. Nos, a doktornő inkább amellett döntött, hogy közelebb lép az ellenséghez és egy rendkívül informatív, közvetlen stílusú, ok -okozati összefüggéseket feltáró könyvet alkotott a témában.
Amikor fellobban bennünk az irigység, akkor ugyanazok az agyterületek aktiválódnak, mint amikor fizikai fájdalmat érzünk. Az irigység tehát valódi kín, mentális fájdalom amit érdemes ugyanolyan tudatosan kezelni, mint minden más, testi vagy lelki szenvedést okozó jelenséget.
Az irigység kínja
Tehát az, hogy az emberi természetünk velejárója az irigység, egyáltalán nem azt jelenti, hogy nincs is semmi dolgunk vele. Hiszen láthatjuk akár a közösségi oldalakon is, hogyan támadják meg a számukra teljesen ismeretlen embereket azok, akik természetesen soha nem vallanák be, de mardosó irigységet éreznek aziránt, akit éppen köpködni kényszerülnek.
Illetve nem lenne kötelességük ezt az utat választani, de tudjuk jól, hogy ez a könnyebbik út. Bár nem árt megjegyezni azt is, hogy ha a címben említett mondatból indulunk ki, akkor ez az út az önmérgezés útja és hiába érzünk pillanatnyi kielégülést, hosszútávon magunknak ártunk vele.
És természetesen annak is, akit kéjesen kínozni készülünk épp a dühös kommentárjainkkal. Hiába mondogatják azt sokan, hogy inkább száz irigyünk legyen, mint egy sajnálónk, a valóságban ha valaki eléri ezt a száz irigyet, azt kívánja, bár inkább soha egy se lett volna. Mert az irigység mérgezi azt is, aki műveli és azt is, aki elszenvedi. Bár utóbbi, ha megfelelő önbecsüléssel rendelkezik és megtanulja helyén kezelni ezeket a dolgokat, kevésbé sérül majd, mint az, aki legfőbb életcéljának érzi mások lehúzását.
Dögöljön meg a szomszéd tehene is
Van, ahol az irigységet az emberek motivációs erőként használják, még máshol az irigység rombolóbb formája fordul elő – nem nehéz kitalálni, mi hová tartozunk. Nálunk a sikeresnek ítélt ember a gyűlölet céltáblájává válik, míg máshol inkább azon igyekeznek az emberek, hogy az általuk sikeresnek titulált személy nyomdokába léphessenek, mondván, ha neki sikerült, nekik miért ne menne?
Kis hazánkban inkább – A húzzunk vissza mindenkit a saját szintünkre – Az a Júlia minek repked már a fejünk felett? – viselkedés dívik – sajnos. ( Még régebben írtam egy cikket Palvin Barbi „kövérségéről” és megemlítettem, hogy egyeseknek talán savanyú a szőlő, azért neveznek daginak egy gyönyörű lányt.
Az írásművem megjelenése után szinte rögtön kaptam egy 1 oldalas! e-mailt egy kedves hölgytől, aki mindennek elhordott, majd megpróbált alázni és hosszasan magyarázta nekem, milyen hülye vagyok és kikérte magának, mégis hogyan feltételezhetem egyáltalán én, a „dagadt bloggerecske” róla azt, hogy ő irigy…. – azt hiszem, a levelével mindent elmondott önmagáról és az irigységhez fűződő viszonyáról – a szerk. )
Egyébként éppen az ilyen és ehhez hasonló emberek megnyilvánulásaitól félünk egyre többen és fogjuk vissza magunkat az álmaink megvalósításának útján. De még egy egyszerű komment megírását is kétszer meggondolja már az ember, hiszen elképesztő gyűlöletcunami kezd el zúdulni ránk, ha nem a nagy átlag véleményét osztjuk. Félelmetes hova vezethet mindez.
De mit irigylünk egyáltalán?
Lényegében bármit, ami a másiknak van és nekünk valamiért nincsen. Leginkább azokra irigykedünk, akik úgymond közelebb vannak hozzánk, vagyis olyasmiket értek el, amiket mi is elérhettünk volna. És ezért is utáljuk őket annyira, mert a saját belső hangunk folyamatosan azt ordibálja – te is elérhetted volna!- . Na, de ahelyett, hogy kihoznánk magunkból a maximumot, inkább a másik sikereit kezdjük kisebbíteni, mert így könnyebb, nem igaz? Az irigység csúcspontját Nietzsche így fogalmazta meg:
Ha én nem kaphatok meg valamit, a világ se kapjon semmit! A világ ne legyen semmi!
Ami annyit tesz nagyjából, hogy inkább egyikünknek se legyen semmilye, de más ne kerüljön fölénybe velem szemben semmi esetre sem. Az ilyen mértékű irigység az önbecsülés hiányából, a kisebbrendűségi érzésből fakad. Az irigység egyébként a legmélyebben a gyengéket és a tehetetleneket érinti, azokat akik képtelenek cselekedni, inkább titokban átkozódnak és rombolnak.
Irigység, kibeszélés, rosszindulat
Talán sokaknak ismerős az a helyzet, amikor belép egy csinos nő a terembe és a többi hölgy rögtön sugdolózni kezd róla. Társasági fikázást követnek el és azért csinálják, mert ha nem tennék, akkor el kellene ismerniük, hogy a nő valóban nagyon csinos, így akaratlanul is maguk fölé emelnék őt és az bizony nagyon fájna nekik. Mondjuk ezzel a viselkedéssel is ugyanezt érik el, maximum nem tudnak róla, de az ilyesfajta rosszindulat akkor tud felébredni bennünk, ha valaki birizgálja bennünk azt az érzést, hogy valamilyen tekintetben fölöttünk áll.
Ha egy nő csattogó fogakkal szidja a másiknak a testi adottságait, akkor abból már tudhatjuk: vetélytársnak tekinti, és megpróbálja lehúzni. De az is előfordul, hogy egy nem annyira előnyös külsejű nő magabiztos fellépést mutat, és ezért kezdi ki a többi: ez esetben a lehúzás célja az, hogy nehogy már azt higgye magáról…! Ilyenkor az irritálja a többi nőt, hogy az illető rendelkezik azzal a pozitív önbecsüléssel, ami lehetővé teszi számára, hogy olyannak szeresse magát, amilyen – ez elképesztően vágyott dolog lehet az irigyei számára.
Milyen érdekes nem igaz? Nem hiába vált mára már szállóigévé az a sokatmondó mondat, ami valahogy így szól – Ami nem tetszik bennem, azt javítsd ki magadban –
Mit tehetünk az irigyek és rosszakarók ellen?
Lényegében velük nem igazán tudunk mit csinálni, mert az ő életük nem lehet a mi felelősségünk. Magunkért viszont, annál többet tehetünk. Dolgozzuk ki magunkban a pozitív önbecsülést, haladjunk a saját utunkon, a saját céljaink felé és ne vegyük át az irigyek terhét. Jegyezzük meg, hogy
vannak emberek, akik tudatosan gerjesztik bennünk azt az érzést, hogy kevesek vagyunk, mert valójában attól félnek, hogy ők kevesek.
Ne hagyjuk magunkat megfutamítani! És ha még többet szeretnénk tudni a témáról, akkor mindenképp vegyük kézbe Dr. Almási Kitti: Irigység, kibeszélés, rosszindulat c. könyvét – garantáltan senkinek sem fog csalódást okozni.
Dr. Almási Kitti könyve megvásárolható a Librinél (is): libri.hu
További tartalmakért keresd a Lélekhatár blogot Facebookon és Instán is.
