Sokféleképpen tönkre lehet tenni egy ember gyermekkorát. Vannak bizonyos dolgok, amiket talán a környezet is hamarabb észrevesz, hiszen nyilvánvaló jelei vannak. Ilyen például a fizikai bántalmazás és/vagy elhanyagolás. De vannak olyan, nehezebben észrevehető gyerekek ellen elkövetett bűnök is, mint az érzelmi elhanyagolás vagy a parentifikáció. Ez utóbbiak olyan alattomosan tudják megkeseríteni az életünket, hogy sokszor csak harminc-negyven évesen (vagy még akkor sem) eszmélünk rá, ellopták a gyermekkorunkat, amivel életre szóló sebeket okoztak nekünk. Még akkor is, ha az elkövetők szerint semmi sem történt. Legfőképp akkor.
Társadalmunkat számos tabu uralja. Ezek közül talán az egyik legnagyobb, a szülők hibáztatása, vagy mondjuk inkább úgy, felelősségre vonása, ami a mai napig tiltólistán szerepel. Mert még mindig él az a hiedelem, hogy egy gyereknek hálásnak kell lennie az életéért és, hogy minden szülő szereti a gyerekét. Akkor is, ha nem. Nyilván. Szerencsére azért valahol kezdjük már kapiskálni, hogy nagy valószínűséggel hatalmas logikai bukfenc áldozatai vagyunk, hiszen az életünket nem mi kértük, az a szülő pedig, aki minden lehetséges módon megnyomorítja a gyermekét, biztosan nem szereti őt.
Rendkívül fájdalmas szembesülni azzal, hogy mi nem kaptuk meg azt, ami minden gyereknek alanyi jogon járna: a felhőtlen gyermekkort. Fájdalmas arra eszmélni, hogy az életünk eddigi része hazugságban telt. Hogy nem mi vagyunk selejtesek, a szüleink szúrtak el valamit. Egy gyermek ugyanis, mindig önmagát hibáztatja és sohasem a szüleit – ez a túlélésének záloga. Felnőttként is borzalmasan nehéz elviselni az ébredés fájdalmát, egy gyerek erre még nem lehet képes.
És sok esetben a már felnőtt gyerekek is inkább hárítanak. Ilyenkor jönnek az olyan mondatok, mint a múlt elmúlt, nem kell vele foglalkozni, semmi köze a gyerekkoromnak a dologhoz, hisz felnőtt vagyok, stb. Na igen ám, de amit nem dolgoztunk meg, az fog irányítani bennünket, hiába minősülünk az életkorunk alapján teljesértékű felnőttnek és hiába származnak hosszú évekkel ezelőttről a sebeink.
Valahol mélyen legbelül sejtjük, halványan dereng, hogy valami nem stimmel az életünkben, de valahogy mégsem tudunk rájönni, mi lehet a gond. Mert úgy emlékszünk vissza, hogy csodálatos gyerekkorunk volt. Az alapélményünk mégis valami zsigeri magány, valamiféle soha nem lehetek elég jó érzés. A nem számítok, nem kellek, nem vagyok fontos érzések börtönében sínylődünk, de nem találjuk a kiutat, a válaszokat a miért kérdésre. Próbálunk úgy tenni mintha. Próbálunk felnőttként funkcionálni, talán sikeresek is vagyunk, mégsem érzünk elégedettséget.
El tudsz képzelni egy madarat, amint ráaggatott, nehéz súlyokkal felszabadultan röpköd a levegőben? Ugye nem? Pedig így él egy parentifikált ember, aki nehezékekkel a hátán is szárnyalni próbál
-írja Bibók Bea Ellopott gyermekkor című könyvében, melyben a parentifikáció jelenségét járja körül. A szerző egyébként szexuálpszichológus, több, mint 50 ezer követőt számláló Facebook oldalán azoknak is igyekszik segítséget nyújtani, akik nem tudnak eljutni terápiába. Saját bevallása szerint, sajnos ő is egy a parentifikált gyermekek közül, szülei dolgoztak és tanultak is egyszerre, így a kis Bea egyedül ballagott az óvodába és igyekezett nem gondot okozni az elfoglalt szülőknek.
A parentifikáció kifejezés arra a jelenségre utal, amikor a családi szerepek felcserélődnek, és a gyerekekre olyan feladatok hárulnak, amelyek nem az életkoruknak megfelelő felelősséggel járnak.
Kis felnőttek – így lehetne leírni azokat a gyerekeket, akik a parentifikáció áldozatául estek. Felnőttkorukban jellemző lesz rájuk az önfeláldozó viselkedés, mások önmaguk elé helyezése, saját szükségleteik figyelmen kívül hagyása, a megmentő szerep, önmaguk cserben hagyása. Bibók Bea könyvében konkrét példákon keresztül mutatja be a jelenséget és annak működését, hatását az életünkre, kapcsolatainkra.
Bea nem csak kiváló szakember – nagy adag empátiával, hanem maga is érintett, ami csak még hitelesebbé teszi ezt a könyvet. Rendkívül olvasmányos, informatív, laikusok számára is jól érthető, logikusan felépített, számos aha élményben részesíti olvasóját. Segít megérteni, hogy miért nem volt oké az, ha egyedül ballagtunk az óvodába, vagy az, ha magunkra hagytak az érzéseinkkel. Segít megérteni a felnőttkori elakadásainkat, azt, hogy miért olyanokhoz vonzódunk, akik mellett ugyanazt (vagy nagyon hasonlót) élünk majd át, mint amit a szüleink mellett, mik azok a kötődési stílusok és hogyan befolyásolják a párkapcsolatainkat.
A parentifikált gyerekek egész életre szóló sérülése, hogy nem számítok, nem kellek, nem vagyok fontos.
Rendkívül fájdalmas szembenézni ezzel a sérüléssel és persze, hogy sokkal könnyebb lenne homokba dugni a fejünket, megkímélni magunkat a fájdalomtól, ám nagy árat fizethetünk a menekülésért. Gyermekként nem tehettünk mást, lehasítottuk a fájdalmas érzéseinket és játszottuk a ránk osztott szerepeket. Így élhettünk túl. Ám azok a módszerek, amiket akkor alkalmaztunk, még ma is velünk vannak és ugyanúgy igyekeznek minket védelmezni, ahogy akkoriban tették. Csakhogy felnőttként már rendkívüli módon képesek beszűkíteni az életünket és meggátolni minket abban, hogy önazonos, teljes életet élhessünk.
Pedig ahogy könyvében a szakember is megfogalmazta, a boldogság titka, az önazonosság. Aminek alapfeltétele a megfelelő önreflexió. Amit csak úgy érhetünk el, ha bátrak leszünk. Ha magunkhoz öleljük azt a magányos kisgyermeket, aki ma is bennünk él. Ha közel engedjük magunkhoz a nehéz érzéseket, ha azzá a szülővé válunk, akire mindig is szükségünk lett volna.
Bibók Bea könyve jó kiindulási pont lehet az induláshoz. Segítségével jobban ráláthatunk önmagunkra és ráléphetünk végre arra az útra, ami egy önazonos, teljesebb, boldogabb élet felé vezet.
Bibók Bea Ellopott gyermekkor című könyve megvásárolható a Libri oldalán (is): libri.hu
További tartalmakért keresd a Lélekhatár blogot Facebookon és Instán is.
