Azt mondják, hiába olvasol bármit, a könyvek lapjain nem találsz megoldást a problémáidra. Ami részben nyilván igaz is, hiszen, ha semmit sem építesz be az életedbe az olvasottak közül, akkor csak mímelted azt a bizonyos önfejlesztést. Egy könyv nem fogja önmagában megváltoztatni az egész életed. Ám meglehet, hogy egy-egy mondata (vagy akár a könyv egésze) olyan mélyen szólít meg, hogy könnyekben törsz ki a felismerés súlyától. Ilyen volt nekem a legutóbbi olvasmányom – Csirmaz Luca Mintatörés című kötete.
Olyan volt, mintha nekem írták volna – Mintha mindvégig hozzám beszélt volna
Csirmaz Luca pszichológus és kutató. Jó ideje követem őt Instagram-on, ahol Pszicholive néven oszt meg rendkívül értékes tartalmakat a követőivel. Mindig is éreztem, hogy könnyen tudok azonosulni a szakemberrel, de csak a könyvét olvasva értettem meg, miért is érzem ezt a vonzódást. Amellett, hogy rendkívül empatikus, éppen azokat a dolgokat fogalmazza meg, amiket valahol mélyen nagyon sokan érzünk, csak eddig talán nem volt bátorságunk szembenézni velük.
Mindazok, akik gyermekként nem kapták meg azt a szeretetet és törődést, amire szükségük lett volna, mélyen megsebesültek és nem azért szenvednek a jelenben, mert nincs jobb dolguk. A gyermekkori sebek nem gyógyulnak be a felnőtté válással. Nekünk kell életet növesztenünk a fájó hiányaink köré. És hiába múlt el a múlt, ami egykor annyira égetett, ma is hatással van mindenre. Ezért futjuk ugyanazokat a köröket, ezért félünk az egyedülléttől, az elhagyástól, ezért elégszünk meg sokkal kevesebbel. Vagy épp ezért menekülünk a szorosabb kötelékekből és ezért akarunk kontrollálni mindent. Attól függően, hol sebesültünk meg, a legkülönfélébb védekezési mechanizmusokat működtetjük.
Szeretve lenni azt jelenti, hogy többet vagyok jól, mint rosszul, hogy engem is töltenek, nem pedig azt, hogy a kötődésért cserébe lemondok arról, ami egyébként nekem kellene.
Sokan-sokféleképpen élnek vissza a szeretet szóval, miközben azt, hogy igazán szeretnek-e bennünket csak mi magunk mondhatjuk meg. Hiszen hiába hangoztatják azt, ha mi teljesen másképp érezzük. Ám sokszor bánunk méltatlanul önmagunkkal és benne maradunk olyan kapcsolatokban is, ami nem jó számunkra. Akkor teszünk így, ha otthon is valami hasonlót jelentett a szeretet. Tudat alatt arra vágyunk, hogy a múlt jeleneteit megismételve a jelenben más eredményre jussunk, másképp alakuljanak a dolgok.
Úgy hagyjuk el magunkat, ahogy minket is elhagytak
A talaj hiánya, annak bizonytalan volta is elsősorban az anyában keresendő – írja a szakember. Talán hallottunk már arról a bizonyos Anyasebről, de vajon közel is mertünk menni hozzá? Szörnyű fájdalommal jár, mikor el kell gyászolnunk azt, ami sosem lehetett és már nem is lehet a miénk. De egyszerűen muszáj megértenünk, hogy mindig is elegek voltunk. Nem kell tepernünk azért, hogy ezt mások is elismerjék. Meg kell gyógyítanunk a belső gyermekünket, aki még most is attól retteg, hogy ha az anyjának nem volt elég jó, akkor másoknak sem lehet az.
Az, hogy van, aki nem bír el minket, nem jelenti azt, hogy nekünk kell kisebbé válnunk.
Általános tévhit, ha valakit nem bántottak szexuálisan vagy fizikailag, akkor nem is traumatizálódhatott. Pedig dehogynem. Ezerféleképpen meg lehet nyomorítani egy emberi lelket. És attól, hogy nincs aktív bántás, még nincs szeretet – fogalmaz Csirmaz Luca a könyvben. Rendkívül jól érthetően magyarázza el, miképp hagy mély nyomot bennünk az, ha anyánktól nem azt kaptuk, amire szükségünk lett volna. És ez csak az érem egyik oldala. A másik az apa. Az Apasebről még kevesebb szó esik a közbeszédben, pedig ugyanolyan fájdalmas lehet, mint a másik szülőtől kapott seb. Mindkét szülőt egyfajta istenségnek képzeljük gyerekként és minden erőnkkel azon igyekszünk, hogy megfeleljünk nekik.
Felnőttként meg kell értenünk, hogy ami történt, nem rajtunk múlt. Nem tudtunk volna jobbak, szebbek, ügyesebbek lenni. De ha tudtunk is volna, az semmin sem változtatott volna. Nem azért bántak velünk rosszul, mert ezt érdemeltük. Azért bántak velünk úgy, ahogy, mert ők ennyit tudtak. És ez nem felmentés, ez puszta tény. Azért fontos ezt megérteni, hogy a belső gyermekünk a gyógyulás útjára léphessen. Sosem voltunk kevesek.
Nem azon kell dolgoznunk, hogy megérdemeljünk bármit is. Csak azon, hogy elhiggyük, végig megérdemeltük.
Csirmaz Luca Mintatörés című kötete valóságos gyógyír a léleknek. Saját novelláival, verseivel kiegészített írásaival olyan atmoszférát teremt önmaga és az olvasója között, melyben jó eséllyel elindulhat a gyógyulás. Természetesen a könyv nem helyettesítheti a terápiát, a megfelelő szakemberhez fordulást, de abban segíthet, hogy számunkra is felragyoghasson a remény. Mert ha nem a mi hibánk volt, akkor az azt jelenti, hogy semmi sincs elromolva bennünk. Élhetünk olyan életet, amire vágyunk, csak meg kell tennünk a megfelelő lépéseket.
Felszabadító érzés, ha van valaki, aki hitelesíti az érzéseinket. Aki kimondja helyettünk, hogy igenis megérdemeljük a szeretetet, hogy nem volt fair, ami velünk történt és van remény egy jobb életre. Válhatunk önmagunk legjobb szülőjévé és megadhatjuk magunknak mindazt, ami egykor annyira hiányzott. Csirmaz Luca könyve segíteni fog az elindulásban. Csak legyünk bátrak, higgyünk a saját gyógyulásunkban és tegyünk meg azokat a lépéseket, amik egy teljesebb élet felé vezetnek.
