„Felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább” – írja Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében. A kötetben nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy végigvezet minket, olvasókat egy olyan transzgenerációs önismereti úton, melynek segítségével esélyt kaphatunk arra, hogy saját életünkben is észrevegyük és helyére rakjuk a megörökölt viszonyulásainkat és viselkedési mintáinkat.
A könyvben olyan példákat olvashatunk örökölt sorsokról, melyek hatására önkéntelenül is el fogunk gondolkodni azon, vajon mi miért éppen úgy élünk, ahogy és miért reagálunk bizonyos dolgokra úgy, ahogy. Mert bár nem törvényszerű, de könnyedén elképzelhető, hogy családunk valamely tagjának sorsát képeztük le a saját életünkre. Úgy, hogy fogalmunk sem volt róla. Szeretjük azt hinni, hogy a múltat nem érdemes bolygatni, de az igazság az, ahogyan Churchill is fogalmazott, hogy minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre.
Súlyos örökségek befolyásolják sorsunk alakulását. És ezek feltárása, megértése nélkül képtelenek leszünk a változtatásra is. Sokan nem gondolnánk, de a sejtszintű tapasztalások, a fogantatásunk körülményei alapjaiban határozták meg az életünket. Kutatások bizonyítják, hogy például a szorongó anyának, bár ez sem törvényszerű, kivételek mindig vannak, de az esetek többségében a gyermeke is szorongóvá válik.
A magzat ugyanis, már az anyaméhben érzékeli édesanyja minden rezdülését, feszültségét, rossz érzését, hiszen „belőle” táplálkozik, az anya által létezik. És még mielőtt legyintenénk, hogy ez az egész egy butaság, kutatások bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akiket szüleik valamilyen okból nem akartak megtartani, egész életükben küzdöttek az érzéssel: ők nem kellenek ennek a világnak. Az elutasítást alapélményként hurcolták és sokszor önpusztító életet éltek, ártani akartak maguknak, így téve eleget a szülői elvárásnak.
De kardinális kérdés például az is, hogy fiúnak vagy lánynak vártak-e minket a szüleink és végül azt kapták-e, amit „kértek”, illetve ha nem, akkor annak ellenére hogyan viszonyultak hozzánk. A könyvben rengeteg történetet olvashatunk arról, hogyan siklottak ki életek, milyen gondokat okoztak a későbbi párkapcsolatokban, kötődésekben a korai éveinkben szerzett tapasztalataink.
A nő, aki helyett a szülei fiút vártak és, akit emiatt nem hagytak nőiességében kiteljesedni, egész életében küzdött a nőiességének megélésével. Kiüresedett az élete, párt nem talált magának, gyereke nem született, egyedül élt és már a húszas éveiben elmaradt a menstruációja.
De olvashatunk még a „funkciógyerekek” sorsáról is, akik szülei által meghatározott küldetéssel érkeztek a földre (tartsák össze a házasságot), a helyettesítő gyerekek drámájáról, akik elhunyt testvérük után érkeztek, az ikergyerekek identitáskeresésének nehézségeiről és arról is, hogy az egykeség vagy a testvérsorrend hogyan befolyásolhatja életutunkat. A fejezetek végén segítő kérdéssorokat találunk, melyek utat mutathatnak, hogy életünkben megtalálhassuk a saját válaszainkat.
A pszichés trauma nem elfelejthető, nem kitörölhető és nem tehető semmissé
A trauma szó viszont nem összekeverendő, az „olyan depis a hangulatom, mert szomi az idő” típusú érzésekkel. A „Trauma nem más, mint a fenyegetettségre, a halállal és erőszakkal való szembesülésre adott teljesen természetes emberi reakció”- hangzik el a könyvben. A traumák generációk közötti átörökítésére legelőször a holokauszttúlélők gyermekeinek megmagyarázhatatlannak tűnő lelki problémái világítottak rá. Ekkor bizonyosodott be hosszas kutatások után, hogy
a múlt az utódok zsigereiben él tovább.
A fel nem dolgozott traumák ott gyűrűznek generációkon át. Így fordulhat elő az, hogy a látszólag teljesen rendezett, jó családból származó tinédzsernél egyszer csak, minden előzetes indok nélkül, anorexiás megbetegedés jelentkezik. Végül a terápiás kezelés hatására előkerül egy olyan összefüggés, ami mindent más világításba helyez. A holokauszttúlélő nagymama csontsoványra fogyva szabadult a koncentrációs táborból. De mivel múltjáról soha senkinek nem beszélt a családjában, az eltitkolt trauma végül, az unoka életében látott napvilágot. Hátborzongató, nem igaz?
Engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem!
Jó, de milyen? – Teszi fel a kérdést a szerző. Tény, hogy még ma is rendkívül sokszor halljuk a fentebb leírt mondatot, mintegy önigazolásként, hiszen a fel nem dolgozott traumák elszenvedői nagyon sok esetben maguk is traumatizáló szülőkké válnak. Gyermekként a szüleink mutatták nekünk a valóságot, kvázi „hipnotizáltak” bennünket, így ami otthon természetes volt, arról sokáig azt hittük, hogy másoknál is biztosan így megy ez. És, ha később sem sikerült feldolgoznunk a gyermekkorban elszenvedetteket, akkor a saját gyerekeinknek is hasonló valóságot teremtünk majd.
Ha érzékenyebbé válnánk a gyermekkorban elszenvedett kegyetlenségekre és azok következményeire, akkor az már önmagában véget vethetne az erőszak nemzedékről-nemzedékre való örökítésének – olvashatjuk a könyvben. A bántalmazástól ugyanis nem rendes, hanem sérült ember lesz belőlünk. A gyermekkorban elszenvedett testi-lelki bántalmazások rányomják a bélyeget az egész életünkre. Ám
ahhoz, hogy szabadulni tudjunk gyermekkorunk kísértő démonaitól, messzebb kell látnunk a szüleinknél. El kell fogadnunk, hogy egykor ők is tehetetlen áldozatok voltak, akik feldolgozatlan sérüléseiket nekünk adták tovább.
A dolgok rózsaszínre pingálásának vágya
Mindenkiben munkálkodik egyfajta Ha nem veszek tudomást róla, akkor nem is létezik beállítódás. Mintha csak a dolgok attól léteznének, hogy beszélünk róla. Pedig valójában azért kell beszélnünk róluk, mert léteznek. Olyasmi ez, mint az áldozathibáztatás, amikor sokakban az első kérdés, ami felmerül, az a Minek ment oda? lesz.
Ez a jelenség azonban, nem összekeverendő a rosszindulattal, hiszen a legtöbb esetben egyáltalán nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy mindenkiben él egy stabilan kialakított kép a világról. S ebbe a világba nem tartozik bele az, hogy akkor is rossz dolgok történhetnek velünk, ha mi nem érdemeltük ki azokat. Hinni akarjuk, hogy, ha ezt vagy azt nem tesszük meg, akkor ez vagy az egyáltalán nem történhet meg velünk. Ezért félünk sokszor még csak beszélni is a rossz történésekről, érzésekről, hiszen azt hisszük, hogy épp az említésükkel hívjuk életre azokat. A beszéljünk inkább pozitív dolgokról kezdetű sztori azonban, csak ideig-óráig működhet. Hiszen a feldolgozatlan traumák, sérülések mindig utat keresnek majd maguknak.
Éppen ezért, nekünk most óriási lehetőség van a kezünkben. Soha ennyi ismeret nem volt még fellelhető a témában, mint most, soha ennyi szakember nem volt elérhető, mint most és soha ekkora esély nem volt még arra, hogy megakadályozhassuk a traumák továbbörökítését. Lehetőségünk van felülírni örökölt sorsunkat és módunkban áll becsesebb örökséget hagyni gyerekeinkre annál, amit őseink ránk hagytak.
Kiváló alapot szolgáltat ehhez Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors c. könyve, melyet nem túlzás azt állítani, hogy sürgősen kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolákban és saját olvasmánylistáinkon is. Közérthetően, összefüggéssekkel, kutatásokkal, saját és praxisában megélt tapasztalataival alátámasztva világít rá arra az alapvető tényre, hogy a lélek fütyül a papírformára.
Lehet bármink, élhetünk bármilyen jól, nem lehetünk felhőtlenül boldogok mindaddig, még fel nem dolgoztuk a sérüléseinket, meg nem értettük a magunkkal hozott örökségünket. Mert bármennyire is jó volna azt gondolni, hogy a múltunk eltemetésével igazi jövőt építhetünk magunknak, a generációs örökségünk valamilyen úton-módon mindig teret csinál majd magának.
Orvos-Tóth Noémi könyvét megtalálod többek között a Bookline kínálatában is: bookline.hu
További tartalmakért keresd a Lélekhatár blogot Facebookon és Instán is.
