Ma, amikor a csapból is a pozitív gondolkodás fontossága folyik, üdítő érzés szembemenni az árral és bátran kimondani azt, hogy: – Csesszétek meg ti mind ezt az agymosott olcsó dumát! Mert, hogy a fenébe mosolyoghatnánk már egész nap, ha egyszer az élet tényleg tele van szenvedéssel és rengeteg küzdelemmel? Miért kellene azt mondanunk, hogy jól vagyunk, ha belül majd összeroppant bennünket a feszültség? Miért kellene letagadnunk, hogy az életünk olykor egy totálisan nagy szívás? És ki az a barom, aki tényleg elhiszi, hogy ez az egész életnek nevezett valami, egy csillámporos szivárványon való gondtalan ücsörgés? – én kérek elnézést.
Mi emberek nagyon furcsán vagyunk bekötve. Az egyikünk telibe le… mindent, a másikunk meg felhúzza magát az összes semmiségen. Pedig az arany középútnak valahol ott kellene lennie, hogy folyamatosan szelektálunk. Hogy megtanuljuk, melyek az igazán fontos dolgok, amikért megéri hagyni, hogy felszökjön a vérnyomásunk és melyek azok, amik annyit sem érdemelnek, hogy néhány értékes percet pocsékoljunk rájuk.
Az egész sztori nagy valószínűséggel valahol ott léphetett vakvágányra, mikor másokhoz kezdtük hasonlítgatni magunkat. Hogy versenyt csinálunk mindenből és azt hisszük, ha nem tartjuk a lépést, összedől a világunk. Félünk a negatív érzésektől, félünk, hogy alulmaradunk, hogy megbukunk. Félünk a félelemtől. Lényegében rettegünk már mindentől. A Gondolkodjál pozitívan! vacakság pedig csak még tovább ront a helyzetünkön.
Mert ahelyett, hogy simán csak elfogadnánk, hogy igenis vannak rossz napjaink, nagy arculcsapásaink, meg parkettán hasalásaink, inkább a menekülést választjuk. Fejvesztve rohanunk el minden elől, ami kicsit is negatív. Mert azt mondták nekünk ugyebár, hogy az élet minden egyes napja ajándék és elvesztegetett idő az, amit szomorkodással töltünk.
Na már most, ez a csodálatos felfogás végül odavezet, hogy egyre jobban szorongani fogunk attól, hogy egyáltalán szorongani kezdtünk és egyre dühösebbek vagyunk magunkra, csak azért, mert éppen dühösek vagyunk. Ez a nonstop görcsölés a pozitívra, csak arra emlékeztet minket, hogy miben nem vagyunk elég jók, hogy mik azok a dolgok, amik nem a legjobbak bennünk és mi minden van, ami hiányzik még nekünk – belőlünk.
Mi emberek abban a fényűzésben részesülünk, hogy a gondolatainkról is gondolkodhatunk.
– írja Mark Manson – A lesz*rom rafinált művészete c. könyvében, ami felszabadító hatással bírhat mindazok számára, akiknek tele a hócipője a pozitív motivációs baromságokkal. A szupersztár blogger sikerkönyvében nem kevesebbet állít, minthogy a – leszarom tabletta – egyenesen megmenthetné a világot.
És, hogy mennyire igaza van, azt nap, mint nap a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk, ha nem nyeltük be még azt a sok-sok pozitivitással kapcsolatos marhaságot. Kész bolondokházában élünk és egyébként is mindannyian ugyanoda tartunk; egy szép napon mind meghalunk. Akkor meg mi a francért izgatjuk magunkat? – ha őszintén belegondolunk, jogosnak tűnik a kérdés.
Válságunk már nem anyagi, hanem szellemi, egzisztenciális. Olyan k*rva sok cuccunk és lehetőségünk van, hogy már azt sem tudjuk, melyikkel foglalkozzunk.
Pedig korlátozott az az idő, amit itt a Földön fogunk eltölteni és mégis idegesítjük magunkat minden sz*rságon, holott csak kevés dolog van az életben, amiért tényleg érdemes aggódni. És ha nem tudunk különbséget tenni ezek között, akkor el fogjuk cseszni az egész életünket. De azért jó, ha szokásainkkal ellentétben, most nem esünk át a ló túloldalára sem, mert akit meg semmi nem izgat, azt nem bátornak, hanem pszichopatának hívjuk. Vigyázzunk, merre tendálunk.
A közöny abszolúte nem csodálatra méltó, és nem egyenlő a magabiztossággal. A közönyös emberek bénák és félnek. Közülük kerülnek ki a fotelforradalmárok és az internetes trollok.
Kell, hogy valami érdekelje az embert, mert az élet amúgy sem hagyja lesz*rni magát, de egyébként sincs értelme szimplán csak létezni bele a nagy semmibe. A közönyös emberek is csak úgy tesznek egyébként, mintha tojnának mindenre. A valóságban éppen az a bajuk, hogy túl sokat foglalkoznak mások róluk alkotott véleményével, éppen ezért bújnak a pöffeszkedés álarca mögé. Azok az emberek, akik már felfedezték, mi a fontos számukra, akik tudják, merre szeretnének menni, azok már csak azt csinálják, amiben hisznek. Ők mondják előszeretettel azt, hogy lesz*rom, de ők sem mindenre.
Akárhova menjünk, vár ránk egy nagy kupac sz*r. (…) A lényeg nem az, hogy miként pucoljuk meg magunkat a sza*rtól. A lényeg az, hogy megtaláljuk a sz*rt, amivel szívesen elbajlódunk.
A titok abban rejlik, hogy találjunk valami fontosabbat a nehézségeknél. Valamit, ami akkor is motivál, ha minden összeomlik körülöttünk. Mert azok az emberek, akik megtalálják ezt a dolgot, azok nem fognak idegeskedni minden nyavalyán. Csak azok balhéznak úton-útfélen mindenkivel, akiknek nincs jobb dolguk. Akiknek olyan üres az élete, hogy folyton másokéval kell foglalkozniuk.
Kellemetlen igazság, de mindig is szívni fogunk. A kérdés már csak az, hogyan? Ha ügyesek vagyunk, egyre „jobb” problémáink lesznek. És egyre rutinosabban tudjuk majd eldönteni azt, hogy mik azok a dolgok, amiken hagyjuk magunkat felidegesíteni. Ehhez viszont az kell, hogy elfogadjuk, a szenvedés a szükséges rossz az életünkben. Nem szabad elmenekülni a negatív érzések elől, hiszen az életünk ezen periódusai lesznek azok, amik változásra ösztökélnek, ezek azok a hasznos időszakok, amikből a legtöbbet tanulhatunk.
Azzal, hogy kíméljük magunkat a fájdalomtól, elszakadunk az élet valóságától.
A boldogságfétis amiben ma élünk arra kényszerít bennünket, hogy egyfolytában arra koncentráljunk, mi az, ami hiányzik az életünkből. És arra, hogy azért a valamiért, ami hiányzik ne tegyünk erőfeszítéseket. Hiszen mit akar ma mindenki? Sikeres lenni – munka nélkül, lefogyni – mozgás nélkül, boldog párkapcsolatot létesíteni – önismeret nélkül, stb. A lényeg, hogy mindent akarunk és a mindent is lehetőleg azonnal. A sikerhez vezető utat, – na azt köszönjük szépen, de nem kérjük. Holott egy kiteljesedett élet záloga éppen az, hogy magunk választjuk meg a szenvedéseinket.
A nagyszerűt gyakran csak az különbözteti meg a keservestől, hogy az előzőt önként választjuk, és felelősséggel tartozunk érte.
De mit tegyünk akkor, ha le akarunk szállni a motivációs blabla vonatról és a saját életünket szeretnénk élni végre? – Szálljunk le és éljük a saját életünket; röviden, tömören. Egyébként meg, vállaljunk felelősséget magunkért és az életünkért. Fogadjuk el, hogy nem minden fenékig tejfel. Kételkedjünk. Mindig. Magunkban is. Ne feledjük, hogy csak a hülyék holtbiztosak mindenben. Ne féljünk az elutasítástól. Meg úgy en bloc semmitől se. Vagy féljük, de annak ellenére is lépjünk.
És, aki még nem tette, az mindenképp olvassa el Mark Manson – A lesz*rom kifinomult művészete c. könyvét.
Vagy ne.
Lelke rajta.
Mark Manson könyve megvásárolható a Librinél (is): libri.hu
További tartalmakért keresd a Lélekhatár blogot Facebookon és Instán is.
